- És, te tudod merre kell menni?
A szinte már fél órája tartó csöndet Elena hangja törte meg. Csak a motor búgása és a rádióból halkan duruzsoló zene törte meg a teljes némaságot, és amíg Damon merengve figyelte az utat, Elena próbált elvonatkoztatni attól, hogy mennyire máshogy mennek a dolgok, mint azt tervezte. Azt hitte, hogy majd nyugodtan, saját elképzelései szerint hozhat döntéseket, és senkivel nem kell osztozkodnia. Hogy a megérzései vezethetik Stefanhoz, nem pedig az a vámpír, akihez túl sok tiltott szál fűzte. És aki nélkül mégsem érezte volna magát teljesen biztonságban.
- Én nem, de ismerek valakit, aki igen - válaszolta Damon, mire Elena gyanúsan vonta össze a szemöldökét.
- Miért nincs jó előérzetem ezzel kapcsolatban?
- Talán mert nem bízol bennem - válaszolta halvány mosollyal a férfi, Elena pedig hitetlenül felnevetett.
- Adtál rá okot, amiért kéne?
- Tusé - bólintott Damon némi gondolkodás után, most pedig Elenán volt a sor, hogy elmosolyodjon. Csak ekkor ütötte fel a fejét a kérdés a gondolataiban, hogy mégis hogyan csinálja Damon ezt az egészet? Hogy feledteti el vele egy perc alatt mindazt, amiért halálosan aggódnia kellene? Hogy Stefan vajon él-e még? Nem értette, de úgy vélte, ez is biztos valami vámpíros tulajdonság. Vagy nem. De azzal a lehetőséggel nem akart számolni.
- De most komolyan, ki ez az ismerősöd?
- Egy boszorkány. A neve Julie.
- Gondolom ő is olyan szerepet töltött be az életedben, mint Bree - motyogta Elena elégedetlenül, mire Damon felnevetett, és megrázta a fejét.
- Nem bukom a 90 éves korosztályra.
Elena megdöbbenve fordult felé, mire Damon az egyik szemöldökét sejtelmesen felvonva pislogott rá. Damonnak van 24 évnél idősebb női ismerőse? Lehengerlő.
- Még mindig tudsz meglepetéseket okozni.
- Túl sok mindent nem tudsz - vigyorgott Damon, Elena pedig hitetlenül felhorkant.
- Nem is hiszem, hogy mindent tudni jó ötlet lenne.
- Ebben egyetértünk.
Újabb mély csönd telepedett közéjük. Elenának sok kérdése lett volna, amire nem kapott még választ. A tény, hogy Damon mit is tesz most érte... Nehéz volt eldönteni, hogy bizalmatlankodnia kéne, vagy vakon elhinni a másik minden szavát, esetleg hálásnak is lenni. A hála már megvolt, de a bizalom... Az esetek döntő többségében Damonnek mindig volt hátsó szándéka. Lehet, hogy nem tudatosan irányult a dolog  Elena ellen, de a lány azt jól tudta, hogy ezeket a helyzeteket ki kell kerülni, különben az útjuk igencsak rövid lesz, és a végén még tragikus körülmények közt zárul. És Elena már így is túl sok halálesettel nézett szembe az elmúlt napokban.
Ha pedig mindez nem lett volna elég... A férfi pár napja volt vele megismerkedésük óta talán a legőszintébb. Bevallott dolgokat, olyanokat, amiket az ember tényleg csak a halálos ágyán mond el, mikor már nem lát semmi esélyt a túlélésre. Damon biztosabb volt abban, hogy meghal, mint abban, hogy Elenában kételyeket ébresztenek a szavai. Ugyanis azokban nem volt semmi új, csak megerősítésre leltek, és megbolygatták azt az erősnek hitt falat, ami köztük emelkedett. És félő volt, hogy a fal nem fogja sokáig bírni, de ha egyszer ledől... Onnan nem lesz visszaút.
- Min gondolkozol? - Damon hangjára Elena összerezzent, és fogalma sem volt, hogy vajon mióta ülhetett merengve. Zavartan pislogott a vámpírra, aki csak tovább kémlelte az utat, válaszra várva.
- Stefanon - hazudta a lány egyszerűen, és szinte rosszul lett a gondolattól, hogy ez lett volna a normális. A megengedett. Ha Stefanon gondolkodott volna. De Stefan már az indulás óta ha egyszer eszébe jutott, lehet túlzásba esett.
Damon sejtelmesen elmosolyodott, mintha nyitott könyvként olvasna Elenában, majd bólintott, a lány pedig némán bámult az ölébe. Nem volt még kész arra a beszélgetésre. Egyáltalán nem.
- Biztos jól van - dünnyögte a vámpír, ahogy lefordult az egyik kereszteződésnél, Elena pedig fentebb tolta magát az ülésben, és elhatározta, hogy mostantól csak akkor néz Damonre, ha nagyon szükséges. Hátha nem tereli el ennyire a figyelmét az igazán fontos dolgokról, ha úgy tesz, mintha ott sem lenne. - És meg is jöttünk.
A ház, ami előtt Damon leparkolt az autóval, régi volt és elhagyatottnak tűnt. Egyedül állt az út szélén, hatalmas gazzal körbenőve, és Elena elkerekedett szemekkel kereste az élet nyomait. Az volt a baj, hogy nem találta.
- Biztos jó helyen járunk? - kérdezte gyanakodva, mire Damon hümmögve bólintott, majd kikapcsolta a biztonsági övét, és kiszállt a kocsiból.
Elena egy ideig még gondolkozott, hogy ez nem valami rossz vicc-e véletlenül, de Damon kérdő pillantását magán érezve (mert ő véletlenül sem nézett ám rá, dehogy) kimászott az autóból, és sóhajtva becsukta az ajtót.
- Mikor beszéltél... Julie-val utoljára?
Damon arca semmi jót nem sugallt, és Elenát az sem lepte volna meg, ha belépve csak csontvázhalmokat találnak, de élőlényt, pláne boszorkányt egyet sem.
- Körülbelül 40 éve, és ha jól kalkuláltam, most 92 éves.
- Te nem vagy magadnál - nézett hitetlenül a férfira Elena, de a vámpír úgy sétált az ajtó felé, mintha meg sem hallaná a lányt, ez pedig csak jobban feldühítette. - Idehoztál a semmi közepére, miközben fogalmad sincs róla, hogy a segítség amit keresel létezik-e? Hogy lehettem olyan hülye, hogy bíztam benned? - háborgott a lány, mire Damon komor arccal fordult meg, és olyan jegesen bámult a másikra, hogy annak az összes vér megfagyott az ereiben. A lerobbant veranda ősrégi fagerendái vészjóslóan megnyikordultak Damon alatt, ahogy közelebb sétált, Elena viszont tovább tartotta magán a dühös arckifejezést.
- Egy percig sem bíztál bennem, úgyhogy fejezd be a hőbörgést, és majd akkor üvöltözz, amikor Stefan holttestét ölelgeted. Mert akkor elmondhatod, hogy cserben hagytalak - közölte élesen a férfi, Elena tekintetéből pedig kifakult a düh, és helyét a kényelmetlen üresség vette át. Zavarta, hogy a másiknak ennyire igaza van. És az is zavarta, hogy a ház belsejéből léptek hallatszottak, és ahogy kitárult az ajtó, egy ráncos, öreg néni állt a küszöbön, aki a húsz dioptriás szemüvegével próbálta beazonosítani Damont.
- Szavamra mondom, sosem szabadulok meg a Salvatore-októl - nevetett fel reszelősen, mire Damon kipréselt magából egy halvány mosolyt, majd vetett Elenára egy gyilkos pillantást a válla felett. A lány kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát, és átkozta a percet, amikor kételkedett a vámpírban. Azok az idők már elmúltak, csak nehéz volt még hozzászokni. Pedig lassan ideje lett volna. - Honnan tudtad, hogy még élek? - kérdezte Julie halkan, mire Damon vállat vont.
- Egy kis kutatómunka. Fontos dolog miatt jöttem.
- És ki ez a szép kislány?
Elena úgy kapta fel a fejét, mintha a cukorka boltban lopáson kapták volna, és zavartan váltogatta a pillantását Damon és Julie között, végül közelebb lépett.
- A nevem Elena Gilbert.
- Stefan barátnője - tette hozzá Damon, mire Julie arca megvilágosodott, és üdvözlőn elmosolyodott.
- Így már érthető. Fáradjatok be szerény kis lakomba.
Damon szinte rögtön belépett, Elena pedig kétkedve követte, de az arcára kiült az egyértelmű döbbenet már pár lépés után is. A ház belseje semmiben nem hasonlított a lerobbant külsőhöz, sőt: inkább hasonlított egy szentélyhez. Füstölők és illatgyertyák aromája töltötte be a teret, kellemes melegség bújt meg a falak között, és minden olyan antiknak és értékesnek tűnt, hogy szinte rájuk nézni is óvatosan kellett.
- Vesd le a cipőd, kedvesem - simította végig a lány karját Julie, de amint hozzáért, hirtelen földbe gyökerezett a lába, és olyan döbbenet futott végig rajta, hogy Elena egy pillanatra megijedt: talán a néni épp szívrohamot készült kapni? Kérdőn pillantott Damonre, aki épp a kabátját vette le, és csak leintette a dolgot.
- Szóval te vagy a hasonmás - suttogta Julie, mielőtt Damon megszólalhatott volna, Elena pedig pislogott párat, majd tétován bólintott. - Miért jöttél?
- Az öcsémet... - kezdte Damon, de Julie ingerülten fordult felé, és elhallgattatta egy kézmodulattal.
- A lányt kérdeztem!
- Bocsánat, hogy élek - motyogta Damon sértődötten, Elena pedig magába fojtott egy halvány vigyort, és továbbra is próbált a lényegre koncentrálni. Stefanra. Mert egyértelműen ő volt a lényeg. Semmi más.
- Klaus elvitte magával Stefant - válaszolta Elena halkan, mire Julie-ból felszakadt egy sóhaj, és lemondóan eresztette le a kezét a lány válláról.
- Hát valóra válik a prófécia...
Damon gyanúsan összevonta a szemöldökét, Elena pedig ebből egyértelműen arra asszociált, hogy ez megint valami olyasmi lesz, ami nem fog tetszeni nekik. Volt már dolga átokkal, hibriddel, hasonmás legendával, és még egy felmenőjével is, aki mindössze csak 500 évvel élt előtte az időben, de a prófécia szó már magában is baljóslatúan hangzott.
Julie intve az egyik ajtó felé sietett a maga kis tempójában, Elena pedig közben levette a cipőjét, és beigazította Damoné mellé.
- Kövessetek.
A szoba, amibe az idős asszony vezette őket, az előszobánál még sejtelmesebb fényben úszott, és még erősebben csapta meg őket a füstölő illata. Elena enyhén zsibbadni kezdett, minél tovább szívta magába a különös levegőt, de a fejében túlságosan sok dolog kavargott ahhoz, hogy felmérjen minden bútort és az asztalon heverő milliónyi tárgyat beazonosítsa. Bonnie révén már felismerte a rengeteg grimoire-t a könyvespolcon, amik közül Julie gyorsan le is kapta a legporosabb darabot, végül intett, hogy üljenek le. Elena próbált a lehető legtávolabb helyezkedni Damontől, de ez a szűkös kanapén igen nehezen ment volna, úgyhogy akármennyire is akart összehúzódni, a combja mindig a másikéhoz ért. Mi ez, ha nem az önfegyelem és kontroll próbája?
- Sok száz éve, amikor az átok megszületett, és rámérték a végzetes csapást a balsorsú félig vámpír, félig vérfarkas Niklausra, a világ másik felén, a távoli Keleten a jósok lejegyeztek egy próféciát - kezdte halkan Julie, ahogy belelapozott a könyvbe, majd némi keresgélés után megfordította a vaskos grimoire-t, és Elena elé tolta az asztalon. Az írásból semmit nem lehetett kivenni, és a lány úgy sejtette, hogy ha ki lehetett volna sem értette volna a nyelvét, de nem azzal foglalkozott, hanem a képekkel. Kusza ábrázolások voltak, rajta sámánokkal és boszorkányokkal, ettől pedig végigfutott a lány hátán a hideg.
- Milyen próféciát? - lehelte a lány, és nem tudta hirtelen eldönteni, hogy tényleg hallani akarja-e a választ.
- A jóslat szerint amint az átok megtörik, a vámpírok éhezni fognak a hibrid erejére - magyarázta Julie, majd lapozott egyet. A másik oldalon még rémisztőbb képek tárultak Elena szeme elé: vámpírok és vérfarkasok egyaránt egy hatalmas alak felé nyújtották a karjukat, akinek a nyakán lévő sebből lecsorgott a vér. Elenát látványosan kirázta a hideg, mire Damon hirtelen becsapta a könyvet, és türelmetlenül nézett Julie-ra.
- Ezt hogy érted?
- Niklaus mohóságból töri meg az átkot, de nem ismeri az igazi erőt, ami vele jár. A vére elképesztő erővel bír, és képes egy egész fajt lenemzeni a megfelelő boszorkány beavatkozásával.
- Hogyan? - folytatta a kérdezősködést Damon, mire Julie újra kinyitotta a könyvet, de most a végére lapozott, ahol egy kupában lévő vér képéhez volt egy csomó kibogarászhatatlan írás lejegyezve.
- Minél erősebb a hibrid vére, annál inkább megvadítja a vámpírokat és a vérfarkasokat. Akarni fogják az erejét. Elvesztik magukat, de ehhez a hibridnek egyre több alattvalót kell magához csalnia. Ad nekik a véréből, így a halálba is követni fogják. Ő lesz az uralkodójuk.
- Szóval gyakorlatilag... Klaus magához gyűjt minden természetfeletti lényt, és az alattvalóivá teszi őket? - kérdezte remegő hangon Elena, mire Julie sóhajtva húzta maga elé a könyvet.
- Csak vámpírokra és vérfarkasokra hat. A hasonmás is természetfeletti lény, de ő az átok megpecsételője. Ő mentesül ez alól - szólt halkan Julie, majd gondterhelten Damonre nézett, aki mereven bámult maga elé. Elena értetlenül nézett rá, de amint Julie szavai eljutottak az agyáig, még levegőt is elfelejtett venni a felismeréstől. - Sietnetek kell, Damon. Mielőtt téged is elragad.

ÍRJ VÉLEMÉNYT >>

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés